Suli. Zuper. Kémiatztől eltekintve könnyű a nap. Jeeh. következő órában Nupagagyit (ejtsd ahogy írom, mert én úgy írom ahogy ejtem:) ) nézünk.

Épülök, épülgetek. Javulok, kezdek éledni.:)

Naggyon szuper könyvem van: Anne Rice Interjú a vámpírralja. Én bírom, bár körülöttem levők majd elájulnak a témátől, és aléltan esnek össze, ésatöbbi. Nekem tetszik. Szerettem az ilyen könyveket előtte is, és szeretem ezentúl is. Nem az ölés a lényeg, vagyis persze, hogy az a lényeg, de nem olyan fanatikus jelleggel, mint más könyvekben. Jaj, remélem mindenki érti, hogy mit akarok mondani, mert én igen, csak nem tudom megfogalmazni. Jól jönne már nekünk egy nyelvújítás... itt valahogy az egészet úgy mondja el, hogy varázsa van, valami különleges, ami persze nem azt jelenti, hogy egyet értek vele... A szerelemről minden könyv ír. Gyakorlatilag nincs olyan könyv, amiben ne lenne ott nyíltan vagy elrejtve. Gyakran már bármilyen különlegesnek is teremtették, mégis unalmas, rohadt elcsépelt. De ebben a könyvben valahogy nem, valami új van benne. A vámpírok nem öregszenek, egészen onnantól, hogy vámpír lesz belőlük. Tegyük fel, hogy bár ki mikor, de egy átlag ember 30 évesen eléri szellemi fejődésének csúcsát. Jó, mondjuk 35, az reálisabb. Ha ekkor válik vámpírrá, mindíg egy 35 éves testében fog élni, és bár szellemileg fejlődik, a teste mindíg ideális lesz. (Mondjuk ideális, bár ez így nagyon hülyén hangzik) Persze ő még fejlődik, szellemileg bölcsebb lesz, stb., de a teste nem, és ez így pont jó. DE! Ha egy 5 éves kislány válik vámpírrá, a szelleme, lelke, értelme fejlődik, míg el nem éri a (ha már ezt használtam) 35 éves kort, de a teste mindíg 5 éves marad. És ha felnőtt, egy érett nő fog élni érett vágyakkal, érzelmekkel, gondolkodássl, egy 5 éves testében. És tegyük fel, hogy egy férfi beleszeret, és ő beleszeret a férfiebe. Ez mind szép és jó. de ő akkor is egy 5 éves testében él. És sosem öregszik. Anyám de abszurd. Rohadt abszurd.

Vuh. Asszem ma értelmes hozzászólást nem tudok kicsikarni magamból ami még publikussá tehető is lenne. Holnap töri tz. Könyörgöm emberek drukkoljatok!!!

Gondolkodom rajta, hogy nyitok egy linket az "ÉLET nagy kérdéseinek". Ilyenek szerintem mindenkinek vannak. Én legtöbbször le is írom ezeket. Érdekes visszaolvasni a régi "Élet nagy kérdéseimet", és szerintem később is érdekes lesz. Ma reggel (nem tudom miről asszociálva) az jutott eszembe - és ezért kérem ne nézzen senki hülyének - vajon a hit, a dolgok, azért léteznek mert hiszünk bennük? Vagy egyébként is léteznek, csak mellékesen hiszünk bennük? Ill. ha nem hiszünk bennük már nem is léteznek? Ilyen példának okáért a lélekvándorlás. Elég kínos téma, mindenkinek meg van a maga véleménye róla. Vannak országok, ahol az emberek komolyan hisznek benne. Hogy újjászületik a lelkünk más testben. Ez idáig rendben is van. De egy egész ország csak nem kezd el hinni magától ugyanabban. Valaki valaha csak volt, aki ezt mondta az első embernek. De nem is ez a lényeg. Nálunk nem hisznek olyan sokan benne. De ha nem hisznek benne, nem is létezik? Vagy ez csak ott létezik, ahol hisznek benne? Vagy ott se? Mi volt előbb: A tyúk, vagy a tojás? Volt egy ember, aki hitt benne, hogy ez így van, és mások is elkezdték hinni, vagy az ember már úgy született meg, hogy hitt ebben. Mert szüksége volt a tudatra, hogy nem minden az ő kezében van, hogy van egy nála magasabb is, egy nagyobb.

Talán kár feltenni a kérdéseket, mert talán sosem lesznek megválaszolva. Ha egyszer kiderülne, hogy ez az egész létezik, és van felettünk valaki (és mindez bizonyítottan) akkor emberek milliói esnének kétségbe, hogy mennyi könyörgést mulasztottak el. Ha bebizonyítanák, hogy ez az egész nem létezik, egy újabb hatalom dőlne meg, és emberek milliói omlanának össze, mert úgy éreznék, nem tudják irányítani a saját életüket. ???

Nem vesztem el!

Még megvagyok. Volt pár zsúfolt napom mostanában, de azonkívül semmi. Szombat: Mentünk Dórival meg Szilvivel Bástyába a Moszkvára. Elötte Mamutba egy kajáldába. Mégelötte felugrottam nagyimékhoz. Szeretem őket. Aranyosak. És Bástya után Szombat esti Lázba Csabival. Kevesen voltunk, nagy helyen, végre egy hely, ahol el lehet férni, és nem kell félni, hogy tánc közben minimum három párt sodrunk el. Aztán találkoztam Bogival, és végén haza. Rég táncoltam ilyen jót. Tényleg erőből. Szal megérte, még ha magas is a beugró.

Egyébként majd lesznek fent képek ezekről a nagyemberekről akiket itt emlegetek. Vagyis a Csabiról már van, csak még ki kell találni hogy tudnám aláírni, hogy ő a Csabi.

Utóbbi napokban ráakadtam egy könyvre amit nagyanyum írt, és most nem tudom ide leírni a nevét, mert nincsenek ciril betűk a gépemen. De majd beszkennelem az előlapját. Meg mégegyre, amiről tudtam, hogy a nagynéném írta, és nagy büszkeség, úgyhogy majd az is felkerül ide előlapilag.

Olvastam vissza amit múltkor írtam. Ezt az egész tavasz ügyet, meg kék eget talán egy kicsit elkiabáltam:( Úgy tűnik jön a rossz idő, beláthatatlan ideig még 0 és -1 fok között fogunk ingadozni. :(((

Tényleg tavasz van?!

Kiléptem ma a suli kapuján, és megcsapott a tavasz. Meg nem tudnám mondani, hogy honnan jött, de érzem, tudom, hogy tavasz van, hogy sétálni akarok, kimenni a Szunyog-szigetre, megint futni, mert már nincs jég, és labdázni a Lilivel. Lassan megjön a jó idő, virágok, illatok, minden megváltozik, reggelente már világosban fogunk ébredni, és kék lesz az ég napközben, és hallani fogom a madarakat, és egy kitartó és elhesegethetetlen szunyog lenyomata lesz a karomon... Na jó. Ennyire ne szaladjunk még előre. Lényeg, hogy már tavaszi hangulat van, hagyjuk még a szúnyogokat, ne siettessük őket... Lassan kimehetek Erdőkertesre a telekre, hogy megint kigazozzam a kertet, és ültessek sok finom zöldséget, amik majd pont akkor fognak megérni, mikor kint lakunk, és egyik reggelire az általunk termesztett retket fogjuk enni. összekaparni a leveleket, kinyitni a faházat, köszönteni a telket. Jól hangzik mi? Hát, úgy tűnik, a tavasz és a szép álmok még váratnak magukra. A hét végére megint 0 fokot és az alatt mondtak. :(

Ma újságíráson kiderült, hogy a Beatlesről írott cikkem nem fért bele az újságba. Tehát újabb négy hét kedves TrefortUtca rajongók, míg olvashatjátok brilliáns írásomat. Nem is lenne baj, de hajnali háromig gépeltem. Hát, így legalább még van időm mégegyszer átnézni. Következő számba valami új könyvkritika kéne. Valami olyanról, amit tényleg kevesen olvastak. A lehetőségek nyitottak, már csak meg kell találni cikkem géniuszi tárgyát. :) Hát, mindent bele.

Ülök a gépem előtt, és nézem a blogom. Dzsófi most nemrég ment el, egész eddig segített megalkottatódni a blogomnak. sajnos én ebben nem lehetek a szerencsétlen blog segítségére, mert el kell ismerni, hogy távolról sem értek hozzá.

Muszáj nekiállnom, és megírnom a kedvenc regényemről szóló fogalmazást. Holnap be kell adnom. Egyébként vonzz a téma, csak dühít, hogy már megírtam egyszer, csakhogy másfél oldalas lett, és most jöttem rá, hogy 10 mondat a kikötés. Se több, se kevesebb. Így hát, irány újra nekikezdeni, és megírni rendesen :/ Úgy döntöttem, a Virágot Algernonnakról írok. Egy-másfél hónapja olvastam. Azon könyvek egyike, amik minimum egy hétig kómában tartanak, nem bírsz szabadulni tőlük amíg végig nem gondoltad az összes részét, mondatát, sorát egyenként, hogy amikor mindezzel végeztél, egy kicsit megváltozz, és más szemmel nézz a világra. Hogy mindíg visszatérjenek Charley mondatai és gondolatai, és örülj neki, hogy neked megadatott a lehetőség, hogy éld az életet, és élvezd. De vajon azok, akik azt gondolják, hogy sokat tudnak, tényleg tudnak mindent? Vajon az a nagyember, aki olyan sokat elért, és olyan rengetegen felnéznek rá, be tudja-e vallani magának és a világnak, hogy van, amit ő se tud? Néha rám jön a kényszer, hogy elsírjam magam, mert úgy érzem, bárhogy próbálok, nem tudok olyan tempóban olvasni vagy tanulni, hogy behozzam magam vagy a világot, és egyszer az egész végére érjek és azt mondhassam: "igen, én sokat tudok" El akarok menni, világot járni, elmenni az összes országba, nyelveket beszélni, táncolni, fényképezni, és szabad lenni úgy, hogy senki nem szól bele a dolgaimba. Menni arra amerre én akarok, úgy, hogy közben nem tudom, mi lesz velem holnap, vagy hogy merre fogok landolni. Mindíg vannak jó, és rossz napok. De sosincs olyan nap, amiben ne lenne egy kicsi jó. Valahogy olyan unalmasak a napok. De nem tudom megmondani miért. Sokmindent csinálok, nem mondhatom, hogy otthon ülök. Olvasok sokat, meg tanulok, de mégis, valami hiányzik. Valami, amiből egy kicsi megvan a táncban. Valami tűz. Valami feledhetetlenség. Valami olyan, ami különlegessé teszi a táncot, az életet, hogy ott tényleg magam vagyok, minden mozdulat, minden lépés, egy érzést fejez ki. És nem tudod elrejteni milyen vagy akárhogy próbálod. De a táncot is tanulni kell. Meg kell tanulni a mozdulatokat, hogy utána tudd magad kifejezni. És én még nem tanultam meg  mindent. Úgyhogy most megyek, és megírom a fogalmazásom a Virágot Algernonnakról, és lehet hogy újra elolvasom.