A képzelet nagy párjai

Kíváncsi vagyok mi lett a híres-neves párokkal, miután a filmek, könyvek véget érnek…

Mi van, ha Shrek beleszeretett egy lehengerlően zöld krokodilba? Hófehérke megpattant Kukival, a leghevesebb törpével, Eliza Benneth és Mr. Darcy megutálta egymást, Csipkerózsika hercege rájött hogy ő más, és elszökött Csipkejózsikával. Frédi elhagyja Vilmát egy kőkorszaki szukáért. Ha a harcosok klubjának főszereplője lefekszik Tylerrel önkielégít? Hulkot nem szerencsés feldühíteni aktus közben, mert ezt minden nő kitartással viselné csak. Ha Éva a kígyó mellett köt ki… ;) lenne rá oka, hisz az összetétele maga a boldogságJ Rómeó és Júlia megölték magukat, mielőtt boldogan éltek volna, míg meg nem haltak. Nade meghaltak. Lehet előtte boldogan éltek. Hatalmas bizalom, vagy nagyon nagy szeretet kellett hozzá, hogy József Mária mellett maradjon…

:D

Hajnal

Hajnali ötkor kelt. Sötét volt a lakásban. Elsőre el sem akarta hinni, hogy amit hall, az az ébresztőóra. Nagyon rég nem volt már, hogy ő kelt volna elsőnek, mikor a család még aludt. Csend volt. Tudta, hogy nem gondolkodhat. Vissza szeretett volna feküdni, puha volt az ágy; csend és sötét. Két szobával odébb elkezdett csendesen, távolian szólni a szülei ébresztője. Igen, mégiscsak reggel van, fel kell kelni, fel szeretne kelni. Mintha a saját egy része ellen küzdene, egy kis sötét, meleg, puha része ellen, ami visszahúzza az ágyba, minden józan ész ellenére. Egy határozott mozdulattal kikelt az ágyból, beágyazott. Megfürdött és felöltözött. Még volt tíz perce indulásig. Közben elkészült a kávé, a lakás kezdett megtelni az illatával. Megivott egy bögre tejeskávét, összekészítette az ebédjét, az aznapra szükséges dolgait, megigazított mindent a lakásban. A szülei még aludtak. Az ébresztőórájuk diszkréten zenélt öt percenként. Benézett a szobájukba – átölelték egymást, úgy aludtak. Elmosolyodott. Csendesen szép napot kívánt, behúzta maga mögött a bejárati ajtót, ráfordította a zárat, és elindult.

Az úton nem volt szinte senki. Sötét volt még, de a lámpák jól megvilágították az utat. Ilyenkor egész más a sötét. Van épp besötétedett sötét, és van épp kivilágosodni készülő. Mintha ugrásra készen várná a magfelelő pillanatot.

Az első pár percben nem lehetett érezni a hűvöset.

( Lábára lehajtja fejét, | alszik a bogár, a darázs, | vele alszik a zümmögés | […] | A villamos is aluszik | - s míg szendereg a robogás - | álmában csönget egy picit – | […] | Alszik a széken a kabát |  szunnyadozik a szakadás | […] | Szundít a lapda, meg a sip | az erdő, a kirándulás | a jó cukor is aluszik | […] | A távolságot, mint üveg | golyót, megkapod, óriás | leszel, csak hunyd le kis szemed | […] )

És tényleg olyan, mintha álmodna az ember. Lehunyta a szemét. Egyedül volt - a járda mellett végig autók álltak, de nem volt mellettük senki. A sarkon még látszott egy épp beforduló ember kabátja, de eltűnt mire odaért. Nem sietett. Időben odaér. Nincs miért rohanni. Még nem voltak nyitva a boltok. Egy éjjel-nappal nyitva tartó bolt a sarkon világított. Elért a metro állomásig, lement a lépcsőn, át az ellenőrök között. Öten voltak összesen a metro kocsiban. Az első óra, vezetni tanul - sikerrel. Csendes figyelés, pontos feladat végrehajtás. Vannak pillanatok, amikor elég csak igazán figyelni. Nem viccelni, nem elnagyolni. Egyszerűen, tisztán. A pálya lassan megtelt emberekkel. Közben a pillanat eljött, a fény ugrott, és a helyére kerül. A lámpákat lekapcsolták, a formák egyre tisztábban körvonalazódtak.

Reggeli éhesség. Nyolc óra volt, gondolatban rántottaillatot érzett, vajaspiritóst és paradicsomot ízlelt. Elindult az egyetem felé, a metrón gimnazisták tömegei utaztak, munkába igyekvő felnőttek… A csarnokban vett magának reggelit, az egyetemen hozzá teát és elolvasta még egyszer az aznapi tananyagot.

Órák, újabb kávé, csoporttársak, szünetben cigaretta. Egy nyugis, csendes nap. Délután egy tea a Kálvin téren.

Vissza a gimnáziumba. A portás azt kérdezte kit keres. És ő egyszerűen válaszolt: Béla bácsit. Béla bácsi versei és történetei mindig megértek egy csokit. És először a gimnáziumba belépés első napja óta, először úgy érezte, nem ide tartozik. Már egyetemista. Nem elveszett.

Mintha eddig ahányszor bement az épületbe, vagy csak rágondolt, mint mikor a filmekben látcsövön keresztül néznek valamit, és csak a két körben levő képet mutatják meg. Nekiment valakinek a sarkon, zavartan kért elnézést. És nem tudta kinek ment, nő-e vagy férfi, szép-e vagy csúnya, fiatal vagy öreg, mert nem nézett fel. A folyosón humorosnak találták, hogy még az egyetemi évben sem tud rendesen végig menni. Hogy vajon kivel találkozik majd össze, és az mit kér tőle számon. Furcsa egy félelem. Mindig hitt benne, hogy ez az embert gyengévé teszi, és gyengének mutatja.

Most besétált a gimnáziumba, fel egyenesen Béla bácsihoz. Beszélgettek. A folyosón hetedikes, nyolcadikos gyerekek beszélgettek. Nyugodtan sétált, megnézte a tablókat, köszönt a tanároknak. Már kívülről látta mindet. Ők gimnáziumi tanárok. Az egyetemi tanárai akikkel tegeződtek is tanítottak már gimnáziumban, bár főleg hallgatókat tanítanak. Elköszönt, megköszönte a portásnak hogy beengedte, és elindult, vissza az egyetemre. Kikerült a sarkon egy embert. Egymásra mosolyogtak, kitértek egymás útjából. Az utca sokkal nagyobb volt, mint addig bármikor. Megnőtt fölfelé, magassága lett, szélessége. Az emberek elfértek egymás mellett, az autók mentek. Ő hirtelen úgy érezte, a mellkasáról egy nyomás ment le, és ő kap levegőt. A házak falán szobrok voltak. A Kertben emberek.

Visszament az egyetemre, még volt egy órája. A tanár különlegesen jó órát tartott. Mikor kijött, már kezdett sötétedni. Ez már az épp besötétedő sötét. Az épület ajtaján kilépve a Műegyetem főépületére lehet rálátni számos építkezésen, darusoron keresztül. A daruk benyúlnak a képbe – kereszt rudas állványzattal, sárgán a házak fölött… A Duna parton az építkezés lassan befejeződik.

Köd volt, és naplemente. Vöröslött valami megfoghatatlan, fátyolos módon. Ha besötétedik, felgyújtják az épület reflektorait. A sötétben a lámpák úgy látszanak, mintha meg lennének rajzolva. Háromszög alakban körvonalazva a sötétben, kiindulnak a reflektorok fekete dobozából, és előretörve eltűnnek.

Rágyújtott egy cigarettára, begombolta a kabátját, beljebb húzta a sálját és elindult hazafelé.

Sokat gondolkodtam, hogy feltegyem-e ezt az álmot. Rögtön ébredés után írtam meg. A konyhaasztalnál ülve, egy kávéval, rohanva, hogy el ne felejtsem. Meglegyen úgy, ahogy volt. Sok minden van, ami megszületik, és lemarad a blogról. Megszületik félig, teljesen, vagy csak egy ötlet marad. Ez most olyan valami, amin nem gondolkodtam. Nem lett megtervezve sem formailag, sem tartalmilag. Épp ezért, amikor újból elolvastam úgy érzetem, mintha egy gyerek fogalmazta volna. Anyu is olvasta. Sok mindent mondott. Arról is ami le van írva, és magáról a történetem tárgyáról is. Liliről. Ez körülbelül egy hónapja készült.

Tegnap beszélgettünk anyuval. Mostanában többet vagyok itthon, ami jó, mert így marad egymásra egy kis időnk. És a családom tudja, hogy még létezem. Sok mindenről beszélgettünk. Rendkívüli ember.

Nem tudom mit látnak belőlem azok, akik ismernek. Akik igazán ismernek. Akik nem, azok gyakorta csak azt, hogy igen sokat beszélek. Gyakran mondom, hogy jaj most el vagyok veszve, kell egy pár nap és összeszedem magam. Erre kérdezte egyszer tőlem valaki, hogy van olyan hogy te nem vagy elveszve? Van hogy ne lennél összezavarodva vagy ne akarnál változtatni magadon? Egy másik ember, mikor egyszer ezt mondtam neki azt mondta de drágarita, te mindig azt mondod hogy el vagy veszve, közben meg most is tök kiegyensúlyozott vagy.

Az az igazság, gyakran esem abba a hibába, hogy másoknak akarjak megfelelni. Hogy úgy válasszam meg a programom, szórakozásom vagy mondandóm, hogy az valakinek megfeleljen. Vajon amit felveszek tetszeni fog másoknak? Vajon mit mond rólam, ha ezt csinálom. Talán most eljön az, hogy ebből kilépek. Olyan ez, mint egy széles, soksávos út. Autók mennek rajta megállíthatatlanul. Rengeteg párhuzamos, ellentétes és keresztutca van a térképen. És van, hogy egy autó megy a széles úton, egy pedig mellészegődik a keresztútról, és mennek egymás mellett. Majd egyik leválik, más utat keres, később visszatér. Vagy párhuzamos utakon halad, más úttesten, de egymás mellett. Ha valaki megáll, amellé nem nagyon lehet beállni. Rövid időre igen. De parkolni nem.

Kimentem most az erkélyre és körülnéztem. És rá kellet jönnöm mennyi mindent szeretek. Emlékszel kedves, te aki nem vagy Cica mert nem szereted, beszéltük vajon miért vagyunk itt. Gondban voltunk aznap délután, mert úgy éreztük az ember csak azért csinálja a dolgát, csinál bármit, hogy ne unatkozzon. Hogy ne érezze magát magányosnak, hogy érezze talán, van értelme annak hogy itt van. Gondolkodtam rajta sokat. Hogy miért vagyunk itt, hogy mi a fenéért tettek minket ide, ha egyszer az egésznek semmi célja. Csak magunkért vagyunk és egymásért, de semmi magasztosabb célért. Ostobaság az egész. De talán legyünk ennyire önzők. Engedjük meg magunknak, hogy ne akarjunk kivételesen magasabb célért lenni, csak azért hogy legyünk, és önmagunkért hogy élvezzük hogy vagyunk. És másokért, hogy segítsünk nekik élvezni hogy vannakJ Szeretem anyu rózsáit. Úgy vöröslenek, hogy az ember rájuk néz, és nem tudja levenni róluk a szemét. A szirmok közt az éjszakai eső csillog, hideg időben megfagy, jéggé válik és megkeményíti a rózsabimbót. Vöröslik, zöldellik, él és élvezi. És szeretik. Szeretem én, szereti anyu, és mindenki aki kilép az erkélyre, vagy elmegy a ház előtt. Szeretik a galambok ha látnak színeket. Csodás lehet repülni. Látni amit mi nem, érezni a levegőt. (Bár lehet kellene egy szárnytyű a madaraknak. Mert a menetszél megfagyasztja a tollaikat.) A fák és az ősz amit imádok. Kimenni reggelente az utcára mikor még hideg van, érezni hogy az orrom hegye máris átfagyott. És ott vannak azok a megismételhetetlen levelek, amiktől mindig ugyanaz a furcsa érzés fog el. Sétálni szeretnék, kirándulni, még több levelet látni. Vörös fák. Minden levelük sötétpiros, bordó. És azok, amiknek minden levelük más színű. Szeretem az új sálam és sapkám. Nem tudom az ember hogy lehet színekbe szerelmes. Mintha energiát adna az a szeretet, amit egy ilyen gyönyörű rózsa felismerése, egy galamb röpte vagy egy fa szépségének felismerése iránt érzek.

Szeretlek titeket is. Szeretek veletek találkozni a belvárosban. Szeretem ahogy beszélgetünk Veled. Hallani hogy nem csak én vagyok bizonytalan, vagy hogy nem csak nekem vannak ilyen gondolataim, (bármilyenek akkor épp) és amikor te vagy az, elmondani ne aggódj. Amikor a színházról beszélsz, megmagyarázol egy darabot, és mögötte a szereplőket. Amikor valamiért úgy rajongsz, vagy úgy magyarázol, hogy azt igazán megértem. „És gyertek énekkaros előadásra, mert kegyetlen jó lesz”

És szeretem amikor Te mesélsz. Olyan energiával, lendülettel, hogy sosem lesz elég az idő amit kaptunk, mert még annyi mindent lehetne csinálni.  „Jaj, ne légy olyan kecses. Ez kortárs” „Nagyon szép lesz, nagyon művészi. Eszetlen jók a kosztümök, gyönyörű lesz, csak kicsit elvont, éssés annyira imádom a japánokat” Azokat az idézeteket, amik mind spanyolul vannak, lelkesen idézve, a vége elnevetve, hogy és akkor ezt mondta, hát nem nagyon vicces? És akkor én ezt válaszoltam, és megint egy spanyol idézet, spanyolul, és jaj de mennyire aranyos volt. És valóban vicces, valóban aranyos. Épp csak én nem értemJ

Szeretek fényképezni. Állvánnyal, éjszaka. Szeretném ha látnák amit látok. Meg akarom  csinálni az újságot. Mert hiszek benne. Hiszem hogy van benne logika és kreativitás, és egy hatalmas teret adna az embereknek. És nekünk. Szeretem a szakom. Az óráim, mert hihetetlenül érdekesek.

Gyakran bajban vagyok mit csináljak később, mivel foglalkozzak. Mert nagyon érdekel a kommunikáció, konfliktus, pszichológia azon része, ami a biológiához kapcsolódik, a kísérletek, fejlődés,… Az agy, az emberi gondolkodás. De a mozgás, lendület, szervezés, cégek, emberek, az emberek összehozása, valami kreatív is.

Imádom a muffint, anyu meggylekvárját. És edzeni akarok. Futni, egyre jobban és többet. Lefutni a szigetkört a lehető legkevesebb idő alatt. És még egyet. Mert szeretek utána elfáradni, érezni az izmaimban hogy megtettem, hogy fájnak mert dolgoztak, fejlődtek, és képes vagyok rá.

Szeretem megtalálni a feliratokat az utcán, emlékezni kié volt a hely amit 10 perce láttunk, szeretem megmagyarázni azokat a szavakat amik fel vannak adva nekem. Jó, és akkor hogy magyaráznád azt hogy… Szeretem ha rosszálomnál átkarolnak.

Ugrálni, amíg folyik rólunk a víz egy koncerten. Tetthelyen találkozni a többiekkel, …Utazni, és hazajönni. Hihetetlenül szeretnék utazni.

Úristen. Mennyi mindent szeretek:D

A tegnapi beszélgetés jó volt. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy tegyem fel a Lázálmot. És folytassam az írást. Igaza volt. Mostanában nem raktam fel semmit. Mert úgy éreztem nincs mit. Nem akartam naplót csinálni a blogomból. És a gondolataim meg főleg nem akartam megosztani senkivel. De kellett ez már. Hiányzott az írás. Most bent szól a zene, nekem elfogyott a kávém, és lassan lemerül a laptop. Indulok egyetemre. Valaki mostanában pumuklinak nevezett. J Ez esetben a szaggatott vonal-adta körvonalaim most felveszik narancssárga sáljukat, zöld sapkájukat, felkapják a táskájukat, és nekiindulnakJ

(És hogy ne maradjon ki a hagyma az írásból: ha majd hazajövök, közlöm, hagymát fogok enni:D)