Hajnal

Hajnali ötkor kelt. Sötét volt a lakásban. Elsőre el sem akarta hinni, hogy amit hall, az az ébresztőóra. Nagyon rég nem volt már, hogy ő kelt volna elsőnek, mikor a család még aludt. Csend volt. Tudta, hogy nem gondolkodhat. Vissza szeretett volna feküdni, puha volt az ágy; csend és sötét. Két szobával odébb elkezdett csendesen, távolian szólni a szülei ébresztője. Igen, mégiscsak reggel van, fel kell kelni, fel szeretne kelni. Mintha a saját egy része ellen küzdene, egy kis sötét, meleg, puha része ellen, ami visszahúzza az ágyba, minden józan ész ellenére. Egy határozott mozdulattal kikelt az ágyból, beágyazott. Megfürdött és felöltözött. Még volt tíz perce indulásig. Közben elkészült a kávé, a lakás kezdett megtelni az illatával. Megivott egy bögre tejeskávét, összekészítette az ebédjét, az aznapra szükséges dolgait, megigazított mindent a lakásban. A szülei még aludtak. Az ébresztőórájuk diszkréten zenélt öt percenként. Benézett a szobájukba – átölelték egymást, úgy aludtak. Elmosolyodott. Csendesen szép napot kívánt, behúzta maga mögött a bejárati ajtót, ráfordította a zárat, és elindult.

Az úton nem volt szinte senki. Sötét volt még, de a lámpák jól megvilágították az utat. Ilyenkor egész más a sötét. Van épp besötétedett sötét, és van épp kivilágosodni készülő. Mintha ugrásra készen várná a magfelelő pillanatot.

Az első pár percben nem lehetett érezni a hűvöset.

( Lábára lehajtja fejét, | alszik a bogár, a darázs, | vele alszik a zümmögés | […] | A villamos is aluszik | - s míg szendereg a robogás - | álmában csönget egy picit – | […] | Alszik a széken a kabát |  szunnyadozik a szakadás | […] | Szundít a lapda, meg a sip | az erdő, a kirándulás | a jó cukor is aluszik | […] | A távolságot, mint üveg | golyót, megkapod, óriás | leszel, csak hunyd le kis szemed | […] )

És tényleg olyan, mintha álmodna az ember. Lehunyta a szemét. Egyedül volt - a járda mellett végig autók álltak, de nem volt mellettük senki. A sarkon még látszott egy épp beforduló ember kabátja, de eltűnt mire odaért. Nem sietett. Időben odaér. Nincs miért rohanni. Még nem voltak nyitva a boltok. Egy éjjel-nappal nyitva tartó bolt a sarkon világított. Elért a metro állomásig, lement a lépcsőn, át az ellenőrök között. Öten voltak összesen a metro kocsiban. Az első óra, vezetni tanul - sikerrel. Csendes figyelés, pontos feladat végrehajtás. Vannak pillanatok, amikor elég csak igazán figyelni. Nem viccelni, nem elnagyolni. Egyszerűen, tisztán. A pálya lassan megtelt emberekkel. Közben a pillanat eljött, a fény ugrott, és a helyére kerül. A lámpákat lekapcsolták, a formák egyre tisztábban körvonalazódtak.

Reggeli éhesség. Nyolc óra volt, gondolatban rántottaillatot érzett, vajaspiritóst és paradicsomot ízlelt. Elindult az egyetem felé, a metrón gimnazisták tömegei utaztak, munkába igyekvő felnőttek… A csarnokban vett magának reggelit, az egyetemen hozzá teát és elolvasta még egyszer az aznapi tananyagot.

Órák, újabb kávé, csoporttársak, szünetben cigaretta. Egy nyugis, csendes nap. Délután egy tea a Kálvin téren.

Vissza a gimnáziumba. A portás azt kérdezte kit keres. És ő egyszerűen válaszolt: Béla bácsit. Béla bácsi versei és történetei mindig megértek egy csokit. És először a gimnáziumba belépés első napja óta, először úgy érezte, nem ide tartozik. Már egyetemista. Nem elveszett.

Mintha eddig ahányszor bement az épületbe, vagy csak rágondolt, mint mikor a filmekben látcsövön keresztül néznek valamit, és csak a két körben levő képet mutatják meg. Nekiment valakinek a sarkon, zavartan kért elnézést. És nem tudta kinek ment, nő-e vagy férfi, szép-e vagy csúnya, fiatal vagy öreg, mert nem nézett fel. A folyosón humorosnak találták, hogy még az egyetemi évben sem tud rendesen végig menni. Hogy vajon kivel találkozik majd össze, és az mit kér tőle számon. Furcsa egy félelem. Mindig hitt benne, hogy ez az embert gyengévé teszi, és gyengének mutatja.

Most besétált a gimnáziumba, fel egyenesen Béla bácsihoz. Beszélgettek. A folyosón hetedikes, nyolcadikos gyerekek beszélgettek. Nyugodtan sétált, megnézte a tablókat, köszönt a tanároknak. Már kívülről látta mindet. Ők gimnáziumi tanárok. Az egyetemi tanárai akikkel tegeződtek is tanítottak már gimnáziumban, bár főleg hallgatókat tanítanak. Elköszönt, megköszönte a portásnak hogy beengedte, és elindult, vissza az egyetemre. Kikerült a sarkon egy embert. Egymásra mosolyogtak, kitértek egymás útjából. Az utca sokkal nagyobb volt, mint addig bármikor. Megnőtt fölfelé, magassága lett, szélessége. Az emberek elfértek egymás mellett, az autók mentek. Ő hirtelen úgy érezte, a mellkasáról egy nyomás ment le, és ő kap levegőt. A házak falán szobrok voltak. A Kertben emberek.

Visszament az egyetemre, még volt egy órája. A tanár különlegesen jó órát tartott. Mikor kijött, már kezdett sötétedni. Ez már az épp besötétedő sötét. Az épület ajtaján kilépve a Műegyetem főépületére lehet rálátni számos építkezésen, darusoron keresztül. A daruk benyúlnak a képbe – kereszt rudas állványzattal, sárgán a házak fölött… A Duna parton az építkezés lassan befejeződik.

Köd volt, és naplemente. Vöröslött valami megfoghatatlan, fátyolos módon. Ha besötétedik, felgyújtják az épület reflektorait. A sötétben a lámpák úgy látszanak, mintha meg lennének rajzolva. Háromszög alakban körvonalazva a sötétben, kiindulnak a reflektorok fekete dobozából, és előretörve eltűnnek.

Rágyújtott egy cigarettára, begombolta a kabátját, beljebb húzta a sálját és elindult hazafelé.

Sokat gondolkodtam, hogy feltegyem-e ezt az álmot. Rögtön ébredés után írtam meg. A konyhaasztalnál ülve, egy kávéval, rohanva, hogy el ne felejtsem. Meglegyen úgy, ahogy volt. Sok minden van, ami megszületik, és lemarad a blogról. Megszületik félig, teljesen, vagy csak egy ötlet marad. Ez most olyan valami, amin nem gondolkodtam. Nem lett megtervezve sem formailag, sem tartalmilag. Épp ezért, amikor újból elolvastam úgy érzetem, mintha egy gyerek fogalmazta volna. Anyu is olvasta. Sok mindent mondott. Arról is ami le van írva, és magáról a történetem tárgyáról is. Liliről. Ez körülbelül egy hónapja készült.

Tegnap beszélgettünk anyuval. Mostanában többet vagyok itthon, ami jó, mert így marad egymásra egy kis időnk. És a családom tudja, hogy még létezem. Sok mindenről beszélgettünk. Rendkívüli ember.

Nem tudom mit látnak belőlem azok, akik ismernek. Akik igazán ismernek. Akik nem, azok gyakorta csak azt, hogy igen sokat beszélek. Gyakran mondom, hogy jaj most el vagyok veszve, kell egy pár nap és összeszedem magam. Erre kérdezte egyszer tőlem valaki, hogy van olyan hogy te nem vagy elveszve? Van hogy ne lennél összezavarodva vagy ne akarnál változtatni magadon? Egy másik ember, mikor egyszer ezt mondtam neki azt mondta de drágarita, te mindig azt mondod hogy el vagy veszve, közben meg most is tök kiegyensúlyozott vagy.

Az az igazság, gyakran esem abba a hibába, hogy másoknak akarjak megfelelni. Hogy úgy válasszam meg a programom, szórakozásom vagy mondandóm, hogy az valakinek megfeleljen. Vajon amit felveszek tetszeni fog másoknak? Vajon mit mond rólam, ha ezt csinálom. Talán most eljön az, hogy ebből kilépek. Olyan ez, mint egy széles, soksávos út. Autók mennek rajta megállíthatatlanul. Rengeteg párhuzamos, ellentétes és keresztutca van a térképen. És van, hogy egy autó megy a széles úton, egy pedig mellészegődik a keresztútról, és mennek egymás mellett. Majd egyik leválik, más utat keres, később visszatér. Vagy párhuzamos utakon halad, más úttesten, de egymás mellett. Ha valaki megáll, amellé nem nagyon lehet beállni. Rövid időre igen. De parkolni nem.

Kimentem most az erkélyre és körülnéztem. És rá kellet jönnöm mennyi mindent szeretek. Emlékszel kedves, te aki nem vagy Cica mert nem szereted, beszéltük vajon miért vagyunk itt. Gondban voltunk aznap délután, mert úgy éreztük az ember csak azért csinálja a dolgát, csinál bármit, hogy ne unatkozzon. Hogy ne érezze magát magányosnak, hogy érezze talán, van értelme annak hogy itt van. Gondolkodtam rajta sokat. Hogy miért vagyunk itt, hogy mi a fenéért tettek minket ide, ha egyszer az egésznek semmi célja. Csak magunkért vagyunk és egymásért, de semmi magasztosabb célért. Ostobaság az egész. De talán legyünk ennyire önzők. Engedjük meg magunknak, hogy ne akarjunk kivételesen magasabb célért lenni, csak azért hogy legyünk, és önmagunkért hogy élvezzük hogy vagyunk. És másokért, hogy segítsünk nekik élvezni hogy vannakJ Szeretem anyu rózsáit. Úgy vöröslenek, hogy az ember rájuk néz, és nem tudja levenni róluk a szemét. A szirmok közt az éjszakai eső csillog, hideg időben megfagy, jéggé válik és megkeményíti a rózsabimbót. Vöröslik, zöldellik, él és élvezi. És szeretik. Szeretem én, szereti anyu, és mindenki aki kilép az erkélyre, vagy elmegy a ház előtt. Szeretik a galambok ha látnak színeket. Csodás lehet repülni. Látni amit mi nem, érezni a levegőt. (Bár lehet kellene egy szárnytyű a madaraknak. Mert a menetszél megfagyasztja a tollaikat.) A fák és az ősz amit imádok. Kimenni reggelente az utcára mikor még hideg van, érezni hogy az orrom hegye máris átfagyott. És ott vannak azok a megismételhetetlen levelek, amiktől mindig ugyanaz a furcsa érzés fog el. Sétálni szeretnék, kirándulni, még több levelet látni. Vörös fák. Minden levelük sötétpiros, bordó. És azok, amiknek minden levelük más színű. Szeretem az új sálam és sapkám. Nem tudom az ember hogy lehet színekbe szerelmes. Mintha energiát adna az a szeretet, amit egy ilyen gyönyörű rózsa felismerése, egy galamb röpte vagy egy fa szépségének felismerése iránt érzek.

Szeretlek titeket is. Szeretek veletek találkozni a belvárosban. Szeretem ahogy beszélgetünk Veled. Hallani hogy nem csak én vagyok bizonytalan, vagy hogy nem csak nekem vannak ilyen gondolataim, (bármilyenek akkor épp) és amikor te vagy az, elmondani ne aggódj. Amikor a színházról beszélsz, megmagyarázol egy darabot, és mögötte a szereplőket. Amikor valamiért úgy rajongsz, vagy úgy magyarázol, hogy azt igazán megértem. „És gyertek énekkaros előadásra, mert kegyetlen jó lesz”

És szeretem amikor Te mesélsz. Olyan energiával, lendülettel, hogy sosem lesz elég az idő amit kaptunk, mert még annyi mindent lehetne csinálni.  „Jaj, ne légy olyan kecses. Ez kortárs” „Nagyon szép lesz, nagyon művészi. Eszetlen jók a kosztümök, gyönyörű lesz, csak kicsit elvont, éssés annyira imádom a japánokat” Azokat az idézeteket, amik mind spanyolul vannak, lelkesen idézve, a vége elnevetve, hogy és akkor ezt mondta, hát nem nagyon vicces? És akkor én ezt válaszoltam, és megint egy spanyol idézet, spanyolul, és jaj de mennyire aranyos volt. És valóban vicces, valóban aranyos. Épp csak én nem értemJ

Szeretek fényképezni. Állvánnyal, éjszaka. Szeretném ha látnák amit látok. Meg akarom  csinálni az újságot. Mert hiszek benne. Hiszem hogy van benne logika és kreativitás, és egy hatalmas teret adna az embereknek. És nekünk. Szeretem a szakom. Az óráim, mert hihetetlenül érdekesek.

Gyakran bajban vagyok mit csináljak később, mivel foglalkozzak. Mert nagyon érdekel a kommunikáció, konfliktus, pszichológia azon része, ami a biológiához kapcsolódik, a kísérletek, fejlődés,… Az agy, az emberi gondolkodás. De a mozgás, lendület, szervezés, cégek, emberek, az emberek összehozása, valami kreatív is.

Imádom a muffint, anyu meggylekvárját. És edzeni akarok. Futni, egyre jobban és többet. Lefutni a szigetkört a lehető legkevesebb idő alatt. És még egyet. Mert szeretek utána elfáradni, érezni az izmaimban hogy megtettem, hogy fájnak mert dolgoztak, fejlődtek, és képes vagyok rá.

Szeretem megtalálni a feliratokat az utcán, emlékezni kié volt a hely amit 10 perce láttunk, szeretem megmagyarázni azokat a szavakat amik fel vannak adva nekem. Jó, és akkor hogy magyaráznád azt hogy… Szeretem ha rosszálomnál átkarolnak.

Ugrálni, amíg folyik rólunk a víz egy koncerten. Tetthelyen találkozni a többiekkel, …Utazni, és hazajönni. Hihetetlenül szeretnék utazni.

Úristen. Mennyi mindent szeretek:D

A tegnapi beszélgetés jó volt. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy tegyem fel a Lázálmot. És folytassam az írást. Igaza volt. Mostanában nem raktam fel semmit. Mert úgy éreztem nincs mit. Nem akartam naplót csinálni a blogomból. És a gondolataim meg főleg nem akartam megosztani senkivel. De kellett ez már. Hiányzott az írás. Most bent szól a zene, nekem elfogyott a kávém, és lassan lemerül a laptop. Indulok egyetemre. Valaki mostanában pumuklinak nevezett. J Ez esetben a szaggatott vonal-adta körvonalaim most felveszik narancssárga sáljukat, zöld sapkájukat, felkapják a táskájukat, és nekiindulnakJ

(És hogy ne maradjon ki a hagyma az írásból: ha majd hazajövök, közlöm, hagymát fogok enni:D)

Oh kincsem. Hiszen ez egyszerű…

Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor azért panaszkodtam, a blogom mennyire melankolikus, mennyire szomorú, pedig hiszen én nem ilyen vagyok, hiszen én jókedvű is vagyok, hiszen bennem igazán van élet. Valaki azt mondta akkor, hogy de figyelj dokikám, ez hozzá tartozik az élethez, és hozzád. És tudjuk: az ember valahogy olyankor ír, amikor szomorú, vagy gondolkodik, így nagytöbbségben az olyan gondolatok vannak gépben, amik ezekhez kapcsolódnak.

Érdekes, de ugyanaezen ember, mikor gondolkodom, és szomorú vagyok, mikor azt mondom menj, és jobb most egyedül, mert nem vagyok szórakoztató at mondja, figyelj dokikám. Egy barát nem az, aki lelép ha rosszkedved van, és visszajön ha jó. És én barát vagyok. És úgy ismersz te engem, mint aki megpattan ha bajod van? Hát nem. És nekem most van energiám. Talán téged is jobbkedvre tudlak deríteni… És az nekem olyankor nagyon jó. Mert mégsem hagy egyedül, és kibírja hogy nyaggatom, és ugyanazt elmondom 8x, és marhaságokat beszélek melankolikus hangulatal. És néha már csak attól jobb, hogy végighallgat. És mondja, nem tudok most mit mondani, de hallgat. És utána nevet, és én is, aztán mindhárman, és akkor jó. Akkor is, ha korában rossz volt. Talán a gond nem múlik el. De az embernek kell, hogy ha rosszkedvű akkor valaki meghallgassa, felvidítsa, és egy kicsit jobbkedvre derítse. Mert ez az órányi jókedv, amikor a lélek felüdül, kipiheni magát, és jobban áll a feladatokhoz. És könnyebben lekezeli a sebeket. Senki nem mondja, hogy a dolgok könnyűek. Vannak emberek, akiknek nagyon nehéz. Mindenki a saját gondjaiban merül el. De kérdem én tisztelettel, kedves, milyen alapon gondolod, hogy hagylak megbüdösödni a gondokban? Hát arra vagyok én, hogy lelépjek ha rossz kedved van, és visszatérjek élvezni amikor jó? Hát ki tanított engem ha nem te? Vagyis Ti! Ti ketten, és még Ők is, hogy el sem lehetne mondani mennyit. Most meg sem tudom fogalmazni, hogy mindenki magára vonatkoztathassa. De a világ nekem most kerek. Kiegyensúlyozottan köralakú, és nem csorbul ki sehol. Megvannak a magam félelmei. Persze hogy megvannak. És lehet, holnap megint lesz valami lekűzdhetetlen bajomJ De most energikus vagyok. És talán ez jóJ

„Vajon mindenki életében eljön az a pillanat, amikor megjelenik a fejében a narrátor?   Vagy ez csak egy-két őrült agyából pattan ki? Egy pont, amikor mintha valaki megmondaná, mire gondol, mit határoz el, mit tervez vagy a következő percben mi fog történni. Mint a More than fictionben, ahol szegény főszereplőnket majdnem megöli a kreatív írónő abszolút ártalmatlan narrációja… „Akkor még nem sejtette, hogy meg fog halni..” „Talán ha akkor nem ejti el a lány az almát, és tem megy érte az úttestre, a busz sem akkor indul el, és nem gázolja el.”

Milyen lenne egy narrátorral a fejedben élni? Amolyan előrevetítés, direkt visszautalás. „Akkor felötlött emlékeiben egy régi találkozó Péterrel, nagyjából fél évvel azzeőtt a forgóajtónál, a ház aljában.” A szegény főszereplőnk mi mást tehet, mint hogy eszébe idézi azt a találkozót, ha műár valaki a fejében ráerőlteti az emlékezést gyönyörűen megírt körmondataival. Mi van ha valaki előreutal a fejedben? Mint egy előre megírt történet egy jól megszerkesztett momentuma. „Ahogy így gondolkodott, fel sem figyelt a mellette elsiető Jutkára” Ilyenkor az ember mi mást tehetne, mint hogy felnéz, és keresni kezdi a mellette észrevétlenül elsiető Jutkát.

Vagy egy ködösebb írótól… „Igen. Ott állt. Véletlenek sorozata. Történhetett volna másképp, de nem történt. Megtehette volna, hogy megnéz még egy könyvet. Vagy megvárja mégis, amíg kihozzák a raktárból, amire várt. De ő sietett. Ha köszönt volna, azzal is több idő telt volna el. De úgy el volt foglalva a gondolataival, hogy köszönés nélkül kisétált az ajtón.  -  Eközben főszereplőnk a narrátort hallgatva úgy el van foglalva a gondolataival, hogy nem néz meg még egy könyvet, nem várja meg amíg a raktárból visszatér a könyvtáros nő, köszönés nélkül kisétál a boltból, mintha könyvet olvasna... Várja a folytatást.  Mint az utcán élőhalottként bolyongó olvasók, akik kezükben könyvvel mennek előre, a szembejövők pedig ugrálnak előlük. – (… kisétált az ajtón)  Ezalatt a harmadik emeleten a könyvtár fölött egy anyuka próbálta magát átverekedni három éves kisfia szanaszét hagyott játékain, hogy eljusson a virágládáig meglocsolni a muskátlikat. Ha Tamáska nem hagyja széjjel a játékokat, talán hamarabb odaért volna. Vagy ha a kisfiú nem ébred fel észrevétlenül, ha nem látja meg az anyját az erkélyen, talán ez nem történik. De Tamáska felébredt, meglátta az anyját, és eltelve minden szeretettel, ami egy ilyen kisemberbe belefér felpattant az ágyból és rohanva hátulról megölelte az anyját, akinek erre meglódult a keze, és a locsolókannában levő összes vizet kiöntötte az erkélykorláton.

Anna kilépett a könyvtárból Azon gondolkodott  mennyi ember él a világon és mennyi különböző dolgot csinálhatnak abban a pillanatban. - Valóban, hallván mire kellene neki most godolnia, fejében a narrátorral elgondolkodott, ki ne gondolkodna el, menyni ember is… Megállt és felnézett a harmadik emeletre, meglátva a muskátlit locsoló nőt, és az erkély korlátjai között a felé futó Tamáskát. Talán ha Anna nem hallja a narrátort, ezen az egészen nem gondolkodik el, bent marad a könyvtárban, megnézi a többi könyvet, megvárja a könyvtáros nőt és elköszön. És nem áll meg felnézni. Miért nézne? De Anna hallotta. Kijött, megállt és felnézett. És abban a pillanatban hatalmas adag vizet kapott a nyakába. A nő ijedten lenézett. Annáról csöpögött a víz…”  ”

A lány miközben ezt írta egy padon ült, cigaettázott, és almalevet ivott. Arra gondolt, a cigiszag nem kellemes. És hogy különös egy narrátort hallgatni az életünkről. Sok mindent megváltoztat. Arra, furcsa dolog, hogy egy narrátort hall. Ült a padon, méregzöld borostyán mellett, kik kék ruhájában, a narrátoron és az előreutaláson gondolkozva. – Közben egy galamb a Szent Gellért téren felszállt a közeledő villamostól megijedve, és a műszaki egyetem kertjének egyik fájára telepedett le, egy Pad fölé. Lenézett, és egy kék ruhás lányt látott, aki cigarettűzottt, almalevet ivott dobozból, és fekete tollal körmölte a gondolatait egy narrátorról. A lány nem is sejtette… „

Kétségek...

Lehet, vannak kérdések, amiket az ember azért tesz fel, mert reménykedik, hogy valaki azt a választ adja rá, amit ő a szíve mélyén hallani szeretne. Továbbmegyek. Tovább szeretnék menni. Tovább megyek, igen, most megerősítenek, ez jó ötlet, menj tovább, arra menj, ez a te utad. Aztán az ember elbizonytalanodik. Hogy az út, amit választ, nem hiányos-e. Nem kevesebb-e, mint amit az ember elhagy. Nem lehetett volna ezt az utat is jól csinálni, ha az ember energiát fektet bele.
Egyszer volt, hol nem volt, volt két földút, borostyánnal benőve. Egy pontból indultak, kettéváltak, onnantól kezdve egymás mellett mentek, közel egymáshoz. Mindkettő más, később mindkettő máshová vezet. De egyelőre csak csendesen mentek egymás mellett. Valaha valaki, megállt a két út kezdetén, és gondolkodott. Az egyik olyan, ami fénylik. Mit mindenki ismer és lát, amin sokan mennek, aminek neve van. Olyan, ami később még elágazik, még döntéseket hordoz magában, olyan, ami végén az ember átszakít egy kötelet, egy amolyan elvárt, kötelező kötelet, amit minden jóember átszakít. Mint a futó a célt, az edző megveregi ilyenkor a vállát, és azt mondja ügyes voltál, elérted. A másik út egy kisebb.  A végén talán kisebb kötéllel, amit az ember átszakít,  nehezebb úttal. Egy rövidebb út, göcsörtösebb.  Nem ágazik el, de sok más út belefut, amikre később rá lehet térni. A végén kisebb tömeggel, kevesebb olyan emberrel, akik a vállad veregetik, igen, megcsináltad. És bármelyiket benövi a borostyán, ha nem gondozzák. A játékszabály szerint, ha az egyik útról a másikra térsz, az új utat a kiindulóponttól kell kezdeni. Magába foglalja viszont, hogy amennyiben az egyik úton elértél valameddig, visszatérhetsz arra, és onnan folytathatod, amennyiben gondozod közben a borostyánt rajta, hogy az ne nője be. Amennyiben elég kreatív vagy, a két utat egyszerre járod, két lábbal, és párhuzamosan gondozod. Az út használati díja magas. Így összegzésben, sok mindent figyelembe kell venned. És a tényeken kívül, ha már sétálsz, és ha már nem ugyanaz a cél a két út végén, válaszd azt, amelyik legjobban tetszik, amelyiken inkább megtalálod önmagad, és aminek a célon áthaladva - legyen az kis tömeg vagy nagy , de legyen az büszke - tömeg, olyan, ami örül ha megérkezel.  És légy te büszke, a megszerzett tudásra, légy jobb, mint amikor elkezdted, és örömmel keresd az új utakat. Azt hiszem, ez a lényeg.  De a kérdések?! Ó a rohadt kérdések?! Miket talán a azért tesz fel az ember, mert cáfolatot, vagy megerősítést vár. Hogy önmaga pedig a cáfolatot cáfolja, vagy megerősítse a megerősítést.  Kéne egy ember, akinek azt mondom, gyere, és mondj mindig ellent. Egy pedig, akinek azt, gyere és támogass.  Mert így mintha úgy születne a döntés, hogy nem hangzik el minden érv.  Erre jó a pro és kontra papír. És azt hiszem, ezt a meccset, most magamban játszom le. Hogy a döntés és vélemény az enyém legyen, érvestül mindenestül, mert az én utam, én döntésem. Épp csak talán… kicsit…