„No és csakugyan, miért, kérdi [xy]. Nem az a kotnyeles fajta, látszik rajta, hogy őszintén érdeklődik. Mondom, szívesen hallgatok másokat, De ez az [xy], ez egy odafigyelő bajnok. Tényleg érdekli a másik ember.
Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.
[xy] azonban frankón figyel. Kíváncsi rám. Az az érzésem, mintha én tennék neki szívességet azzal, hogy beszélek a dolgaimról. Figyel, mint akit érdekel a mondókám, és éppen azokat a kérdéseket teszi föl, amiket én akartam kérdezni, a megfelelő pillanatban. Úgy hat rám ez a pasas, mint egy lelki hashajtó.”  (William Wharton: Madárka) 

(Nem is tudom, hogy kell-e mindenhez valamit hozzáfűzni. Valamiféle magyarázatot, hogy én ezek után min gondolkodtam, vagy mi változott. -  Hogy valahogy most, mikor közbevágok, és elkezdem hirtelen a saját dolgaimról a monológom, csak, mert találtam egy érintkezési pontot, elgondolkozom azon feltétlen szükséges volt-e. És egyre kevesebbszer teszem. Átgondolom, és mielőtt beleszólnék, valahogy elmosolyodom. És eszembe jut, hogy az illető azért beszél hozzám, mert én szeretném hallani, amit mondani akar. És az, hogy amit én akarok mondani, számomra nem új információ. Felmerül bennem a kérdés, akkor miért olyan elképesztően fontos, hogy feltétlen elmeséljem?! – Lehet nem kellene ehhez semmit hozzáfűzni. Csak otthagyni magában az idézetet, hogy mindenkiben olyan hatást keltsen, amilyet akar:) )

Leibniz szerint a nyelv egyrészt a gondolatok jele, a gondolkodás közege, másrészt társadalmi jelenség, az érintkezés eszköze. A nyelv fejlődik, ahogy a gondolkodás.
Sapir szerint a nyelv a gondolatok, érzelmek és vágyak közlésének módja, ami csak az emberre jellemző és akaratlagosan létrehozott szimbólumok segítségével történik.
Crystal szerint a nyelv maga az ember, semmilyen kulturális kapcsolat nem létesíthető nélküle. A nyelv a viselkedésünk része.
A nyelv funkciói a gondolatok és érzelmek közvetítése, kapcsolatteremtés, a valóság befolyásolása, adatrögzítés, az identitás kifejezése, a gondolatok és megismerés eszköze, vagy csak puszta hangadás. A kognitív nyelvészet szerint a nyelv maga a cselekvés.
Az írás és a nyelv feltételezik és fejlesztik egymást. Írásban olyan dolgok is rögzülnek, amik szóban kivesznének. Az ember így olyan dolgokat is megismerhet és átélhet, olyan beszédstílusokat idézhet fel, és gondolkodásmódot ismer meg, amire másképp nem lenne lehetősége.
Jómagam és Szántó Kisasszony szerint minden elolvasott oldallal változik a gondolkodás, és megnyílik egy új perspektíva. A gondolatok tágulnak, a gondolkodás témája változik, és a lehetőségek bővülnek.

Változik-e a gondolkodás és a gondolatok stílusa és megfogalmazása az elolvasott oldalakkal? Változik.

„Tudod, nagyon furcsán hatnak rám a könyvek. Elolvasok valamit, és elkezdek úgy gondolkodni, ahogy a főszereplő vagy író. És teljesen más dolgokat veszek észre. És más dolgokat akarok. És máshogy fogalmazok. Normális ez?” „Normális Drágám. Ez igazán, teljesen, határozottan normális”

 Út közben, ezen gondolkozva, elkezdtem példákat gyártani.

Vegyünk egy alapesetet: egy nő – nevezzük őt itt Elizának, az első példa nyomán – és egy férfi – nem akartam sablonos lenni, ha feltétlen nevet kell adni neki, legyen ő most Tamás – egy asztal mellett, és a férfi almával kínálja a nőt. A nő gondolataival.

 
1. Jane Austen: Büszkeség és balítélet (1813), Értelem és érzelem (1811), Meggyőző érvek(1818)…

            Elizabeth az asztal felé közeledett. Azon jártak a gondolatai, milyen sekélyesek tudnak olyakor lenni a nők, és sajnálattal adózott az összes úr iránt, kik értelmükkel kénytelenek pénzsóvár hölgyek társaságában időzni. Az asztalhoz érvén Tamással találkozott a tekintetük. Nyílt arcú, értelmes férfi látszatát keltette, Elizabethet bemutatták neki korábban, de ezeddig csak néhány szót váltottak. A férfi mélyen meghajolt, és nyugodt hangon, tökéletes modorral  tette fel a kérdés: megengedi kisasszony, hogy megörvendeztessem egy almával? És egy fénylően piros almát nyújtott át, korábban tudakozódván arról, hogy Elizabeth kedvét leli a friss gyümölcsökben.

 
2. William Warton: Madárka. (Dőlt betűvel, egy „női madárka” szájából) (1979)

            Velem szemben ült az asztalnál. Elnéztem, ahogy ül. Mindig csodálkoztam, az ember mennyire a földhöz van ragadva. A felsőteste előregörnyed, egész testével olyan hatást kelt, mintha a székhez lenne szögelve, mintha hatalmas erők húznák le. A madár ezzel szemben könnyed, mozgása légies. A teste, mintha nem lenne súlya, mégis tökéletesen irányítja. Az ember lomha. Rajta is ez látszik. Azt kérdezi, kérek-e almát.
Figyeltem tegnap a kanárikat távcsővel a szoba sarkából. Lenyűgöző világ. A lencse úgy felnagyítja őket, mintha én is köztük lennék, észrevétlenül. Párzási időszak van. A hím énekel a tojónak. Megénekli neki a szabadság minden gyönyörét, a repülés szépségeit, a hegyek fölötti szelet. Megénekli úgy, hogy fogságban élt ő is, az előtte levő generációk is, és ő maga nem is tudja mi a szabadság. És utána a tojó kérésére megeteti őt, és párzanak. 
 

3. Bret Easton Ellis: A vonzás szabályai. (1987)

            ELIZA   Az asztalnál ülünk. Fura, hogy együtt jöttünk le reggelizni, tegnap este, amikor felmentünk a szobájába elszívni egy jointot meg sem fordult a fejemben hogy ma vele szemben fogok ülni. De így alakult. Amúgy elég helyes. A szokásos dögös-dugós buliban voltunk, és láttam, hogy néz. Odajött két sörrel a kezében, és elkezdett valami hülye dumát nyomatni, hogy elsős vagyok-e, és hogy szoktam-e szívni. Nagyon untam, Marcit vártam, de úgy tűnik a délutáni köptető-partytól kidőlt. A hordó mellett meg ott állt egy lány, és állandóan engem figyelt - korábban lefeküdtünk, aztán kerültem két hétig, és azóta nem beszéltünk. Úgyhogy amikor azt kérdezte, nem megyünk-e fel a szobájába elszívni egy jointot, gondoltam miért is ne? Jobb nem adódott. Amúgy tényleg elég helyes volt. Beszívtunk, megittunk három üveg nagyon szar minőségű édes vörösbort – ő választotta. Elkezdett nekem az írásairól beszélni, meg is mutogatta, de éreztem, ha ebbe belekezd, az életben nem hagyja abba. Indítványoztam, hogy dugjunk. Jó volt, egész jól csinálja, ráadásul eléggé bevadul ha iszik. Aztán elaludtam az ágyán, így ébredtem nála reggel. Szóval lejöttünk reggelizni, most meg egy almát tol felém az asztalon. Ránézek, ő meg megint egy füvest szív, bárgyún mosolyog. Még az ebédlőben is a szakadt bőrkabátja van rajtra, rajtam meg nincs melltartó, és a mellemet nézi. Valahogy van valami szexi abban, ahogy cigizik. Aztán meg rám néz, és teljes egyszerűséggel azt kérdezi: nem akarsz a szobámban leszopni?
 

4. Michael Cunningham: Az órák (1998)

            Madárka                               

Az asztalnál ült, Tamás vele szemben. Egy almát kezdett el komótos mozdulatokkal hámozni, majd felszelni nyolc részre. Az ablakon beszűrődő reggeli fényben narancssárgásnak tűnt minden. Megvilágította a kanapét. A falon a tükör megtörte a sugarat, és szivárványt festett az asztal szélére. Ahogy a narancssárgába burkolt bútorokon merengett, és az alma illata az orrán keresztül eljutott a tudatáig, egy 1980as évek-beli nyár jutott eszébe. Ő, Tamás, Judit és Peti lent töltötték a nyarat a tónál, horgásztak, napoztak, és nagyokat vitatkoztak. Akkortájt kezdte el Tamás Madárkának hívni W.W. könyve után, mert állandóan a parton ült, a sirályokat figyelte, lerajzolta, megfestette. Azon a nyáron rengeteg vitát folytattak irodalomról, költészetről, festészetről. Még reménykedett, hogy Tamás mellette marad, ahogy addig, és nem akarja a maga külön útját járni. De igazán mind tudták, hogy Tamás és Peti lefeküdtek egymással. Senki nem beszélt róla. Ez után a nyár után nem sokkal történt, hogy Ő és Kata összeköltöztek, és gyereket vállaltak. Több mint húsz évvel később, Tamás a reggeli narancsosan ragyogó napfényben almát szel neki, és ő csak nézi, és emlékszik. Csodás reggel volt, gondolta. Természetes mozdulattal szájon csókolta a férfit, vállára vette a táskáját és hazaindult.

Az ember agyában valahogy nem csak egy stílus, de talán egy forma is megjelenik. Igazán érzékeltetni akkor lehetne, ha az, aki ezt olvassa, olvasta a könyveket, és átérezte már a hangulatukat. Mindenesetre, tényleg új perspektíva nyílik, a gondolat valóban változik, szélesedik. A vita tárgya, miszerint a gondolat alakítja a nyelvet, vagy a nyelv az eszköze a gondolkodásnak továbbra is lezáratlan.
 

Én mindenesetre jól szórakozomJ

A képzelet nagy párjai

Kíváncsi vagyok mi lett a híres-neves párokkal, miután a filmek, könyvek véget érnek…

Mi van, ha Shrek beleszeretett egy lehengerlően zöld krokodilba? Hófehérke megpattant Kukival, a leghevesebb törpével, Eliza Benneth és Mr. Darcy megutálta egymást, Csipkerózsika hercege rájött hogy ő más, és elszökött Csipkejózsikával. Frédi elhagyja Vilmát egy kőkorszaki szukáért. Ha a harcosok klubjának főszereplője lefekszik Tylerrel önkielégít? Hulkot nem szerencsés feldühíteni aktus közben, mert ezt minden nő kitartással viselné csak. Ha Éva a kígyó mellett köt ki… ;) lenne rá oka, hisz az összetétele maga a boldogságJ Rómeó és Júlia megölték magukat, mielőtt boldogan éltek volna, míg meg nem haltak. Nade meghaltak. Lehet előtte boldogan éltek. Hatalmas bizalom, vagy nagyon nagy szeretet kellett hozzá, hogy József Mária mellett maradjon…

:D

Hajnal

Hajnali ötkor kelt. Sötét volt a lakásban. Elsőre el sem akarta hinni, hogy amit hall, az az ébresztőóra. Nagyon rég nem volt már, hogy ő kelt volna elsőnek, mikor a család még aludt. Csend volt. Tudta, hogy nem gondolkodhat. Vissza szeretett volna feküdni, puha volt az ágy; csend és sötét. Két szobával odébb elkezdett csendesen, távolian szólni a szülei ébresztője. Igen, mégiscsak reggel van, fel kell kelni, fel szeretne kelni. Mintha a saját egy része ellen küzdene, egy kis sötét, meleg, puha része ellen, ami visszahúzza az ágyba, minden józan ész ellenére. Egy határozott mozdulattal kikelt az ágyból, beágyazott. Megfürdött és felöltözött. Még volt tíz perce indulásig. Közben elkészült a kávé, a lakás kezdett megtelni az illatával. Megivott egy bögre tejeskávét, összekészítette az ebédjét, az aznapra szükséges dolgait, megigazított mindent a lakásban. A szülei még aludtak. Az ébresztőórájuk diszkréten zenélt öt percenként. Benézett a szobájukba – átölelték egymást, úgy aludtak. Elmosolyodott. Csendesen szép napot kívánt, behúzta maga mögött a bejárati ajtót, ráfordította a zárat, és elindult.

Az úton nem volt szinte senki. Sötét volt még, de a lámpák jól megvilágították az utat. Ilyenkor egész más a sötét. Van épp besötétedett sötét, és van épp kivilágosodni készülő. Mintha ugrásra készen várná a magfelelő pillanatot.

Az első pár percben nem lehetett érezni a hűvöset.

( Lábára lehajtja fejét, | alszik a bogár, a darázs, | vele alszik a zümmögés | […] | A villamos is aluszik | - s míg szendereg a robogás - | álmában csönget egy picit – | […] | Alszik a széken a kabát |  szunnyadozik a szakadás | […] | Szundít a lapda, meg a sip | az erdő, a kirándulás | a jó cukor is aluszik | […] | A távolságot, mint üveg | golyót, megkapod, óriás | leszel, csak hunyd le kis szemed | […] )

És tényleg olyan, mintha álmodna az ember. Lehunyta a szemét. Egyedül volt - a járda mellett végig autók álltak, de nem volt mellettük senki. A sarkon még látszott egy épp beforduló ember kabátja, de eltűnt mire odaért. Nem sietett. Időben odaér. Nincs miért rohanni. Még nem voltak nyitva a boltok. Egy éjjel-nappal nyitva tartó bolt a sarkon világított. Elért a metro állomásig, lement a lépcsőn, át az ellenőrök között. Öten voltak összesen a metro kocsiban. Az első óra, vezetni tanul - sikerrel. Csendes figyelés, pontos feladat végrehajtás. Vannak pillanatok, amikor elég csak igazán figyelni. Nem viccelni, nem elnagyolni. Egyszerűen, tisztán. A pálya lassan megtelt emberekkel. Közben a pillanat eljött, a fény ugrott, és a helyére kerül. A lámpákat lekapcsolták, a formák egyre tisztábban körvonalazódtak.

Reggeli éhesség. Nyolc óra volt, gondolatban rántottaillatot érzett, vajaspiritóst és paradicsomot ízlelt. Elindult az egyetem felé, a metrón gimnazisták tömegei utaztak, munkába igyekvő felnőttek… A csarnokban vett magának reggelit, az egyetemen hozzá teát és elolvasta még egyszer az aznapi tananyagot.

Órák, újabb kávé, csoporttársak, szünetben cigaretta. Egy nyugis, csendes nap. Délután egy tea a Kálvin téren.

Vissza a gimnáziumba. A portás azt kérdezte kit keres. És ő egyszerűen válaszolt: Béla bácsit. Béla bácsi versei és történetei mindig megértek egy csokit. És először a gimnáziumba belépés első napja óta, először úgy érezte, nem ide tartozik. Már egyetemista. Nem elveszett.

Mintha eddig ahányszor bement az épületbe, vagy csak rágondolt, mint mikor a filmekben látcsövön keresztül néznek valamit, és csak a két körben levő képet mutatják meg. Nekiment valakinek a sarkon, zavartan kért elnézést. És nem tudta kinek ment, nő-e vagy férfi, szép-e vagy csúnya, fiatal vagy öreg, mert nem nézett fel. A folyosón humorosnak találták, hogy még az egyetemi évben sem tud rendesen végig menni. Hogy vajon kivel találkozik majd össze, és az mit kér tőle számon. Furcsa egy félelem. Mindig hitt benne, hogy ez az embert gyengévé teszi, és gyengének mutatja.

Most besétált a gimnáziumba, fel egyenesen Béla bácsihoz. Beszélgettek. A folyosón hetedikes, nyolcadikos gyerekek beszélgettek. Nyugodtan sétált, megnézte a tablókat, köszönt a tanároknak. Már kívülről látta mindet. Ők gimnáziumi tanárok. Az egyetemi tanárai akikkel tegeződtek is tanítottak már gimnáziumban, bár főleg hallgatókat tanítanak. Elköszönt, megköszönte a portásnak hogy beengedte, és elindult, vissza az egyetemre. Kikerült a sarkon egy embert. Egymásra mosolyogtak, kitértek egymás útjából. Az utca sokkal nagyobb volt, mint addig bármikor. Megnőtt fölfelé, magassága lett, szélessége. Az emberek elfértek egymás mellett, az autók mentek. Ő hirtelen úgy érezte, a mellkasáról egy nyomás ment le, és ő kap levegőt. A házak falán szobrok voltak. A Kertben emberek.

Visszament az egyetemre, még volt egy órája. A tanár különlegesen jó órát tartott. Mikor kijött, már kezdett sötétedni. Ez már az épp besötétedő sötét. Az épület ajtaján kilépve a Műegyetem főépületére lehet rálátni számos építkezésen, darusoron keresztül. A daruk benyúlnak a képbe – kereszt rudas állványzattal, sárgán a házak fölött… A Duna parton az építkezés lassan befejeződik.

Köd volt, és naplemente. Vöröslött valami megfoghatatlan, fátyolos módon. Ha besötétedik, felgyújtják az épület reflektorait. A sötétben a lámpák úgy látszanak, mintha meg lennének rajzolva. Háromszög alakban körvonalazva a sötétben, kiindulnak a reflektorok fekete dobozából, és előretörve eltűnnek.

Rágyújtott egy cigarettára, begombolta a kabátját, beljebb húzta a sálját és elindult hazafelé.

Sokat gondolkodtam, hogy feltegyem-e ezt az álmot. Rögtön ébredés után írtam meg. A konyhaasztalnál ülve, egy kávéval, rohanva, hogy el ne felejtsem. Meglegyen úgy, ahogy volt. Sok minden van, ami megszületik, és lemarad a blogról. Megszületik félig, teljesen, vagy csak egy ötlet marad. Ez most olyan valami, amin nem gondolkodtam. Nem lett megtervezve sem formailag, sem tartalmilag. Épp ezért, amikor újból elolvastam úgy érzetem, mintha egy gyerek fogalmazta volna. Anyu is olvasta. Sok mindent mondott. Arról is ami le van írva, és magáról a történetem tárgyáról is. Liliről. Ez körülbelül egy hónapja készült.

Tegnap beszélgettünk anyuval. Mostanában többet vagyok itthon, ami jó, mert így marad egymásra egy kis időnk. És a családom tudja, hogy még létezem. Sok mindenről beszélgettünk. Rendkívüli ember.

Nem tudom mit látnak belőlem azok, akik ismernek. Akik igazán ismernek. Akik nem, azok gyakorta csak azt, hogy igen sokat beszélek. Gyakran mondom, hogy jaj most el vagyok veszve, kell egy pár nap és összeszedem magam. Erre kérdezte egyszer tőlem valaki, hogy van olyan hogy te nem vagy elveszve? Van hogy ne lennél összezavarodva vagy ne akarnál változtatni magadon? Egy másik ember, mikor egyszer ezt mondtam neki azt mondta de drágarita, te mindig azt mondod hogy el vagy veszve, közben meg most is tök kiegyensúlyozott vagy.

Az az igazság, gyakran esem abba a hibába, hogy másoknak akarjak megfelelni. Hogy úgy válasszam meg a programom, szórakozásom vagy mondandóm, hogy az valakinek megfeleljen. Vajon amit felveszek tetszeni fog másoknak? Vajon mit mond rólam, ha ezt csinálom. Talán most eljön az, hogy ebből kilépek. Olyan ez, mint egy széles, soksávos út. Autók mennek rajta megállíthatatlanul. Rengeteg párhuzamos, ellentétes és keresztutca van a térképen. És van, hogy egy autó megy a széles úton, egy pedig mellészegődik a keresztútról, és mennek egymás mellett. Majd egyik leválik, más utat keres, később visszatér. Vagy párhuzamos utakon halad, más úttesten, de egymás mellett. Ha valaki megáll, amellé nem nagyon lehet beállni. Rövid időre igen. De parkolni nem.

Kimentem most az erkélyre és körülnéztem. És rá kellet jönnöm mennyi mindent szeretek. Emlékszel kedves, te aki nem vagy Cica mert nem szereted, beszéltük vajon miért vagyunk itt. Gondban voltunk aznap délután, mert úgy éreztük az ember csak azért csinálja a dolgát, csinál bármit, hogy ne unatkozzon. Hogy ne érezze magát magányosnak, hogy érezze talán, van értelme annak hogy itt van. Gondolkodtam rajta sokat. Hogy miért vagyunk itt, hogy mi a fenéért tettek minket ide, ha egyszer az egésznek semmi célja. Csak magunkért vagyunk és egymásért, de semmi magasztosabb célért. Ostobaság az egész. De talán legyünk ennyire önzők. Engedjük meg magunknak, hogy ne akarjunk kivételesen magasabb célért lenni, csak azért hogy legyünk, és önmagunkért hogy élvezzük hogy vagyunk. És másokért, hogy segítsünk nekik élvezni hogy vannakJ Szeretem anyu rózsáit. Úgy vöröslenek, hogy az ember rájuk néz, és nem tudja levenni róluk a szemét. A szirmok közt az éjszakai eső csillog, hideg időben megfagy, jéggé válik és megkeményíti a rózsabimbót. Vöröslik, zöldellik, él és élvezi. És szeretik. Szeretem én, szereti anyu, és mindenki aki kilép az erkélyre, vagy elmegy a ház előtt. Szeretik a galambok ha látnak színeket. Csodás lehet repülni. Látni amit mi nem, érezni a levegőt. (Bár lehet kellene egy szárnytyű a madaraknak. Mert a menetszél megfagyasztja a tollaikat.) A fák és az ősz amit imádok. Kimenni reggelente az utcára mikor még hideg van, érezni hogy az orrom hegye máris átfagyott. És ott vannak azok a megismételhetetlen levelek, amiktől mindig ugyanaz a furcsa érzés fog el. Sétálni szeretnék, kirándulni, még több levelet látni. Vörös fák. Minden levelük sötétpiros, bordó. És azok, amiknek minden levelük más színű. Szeretem az új sálam és sapkám. Nem tudom az ember hogy lehet színekbe szerelmes. Mintha energiát adna az a szeretet, amit egy ilyen gyönyörű rózsa felismerése, egy galamb röpte vagy egy fa szépségének felismerése iránt érzek.

Szeretlek titeket is. Szeretek veletek találkozni a belvárosban. Szeretem ahogy beszélgetünk Veled. Hallani hogy nem csak én vagyok bizonytalan, vagy hogy nem csak nekem vannak ilyen gondolataim, (bármilyenek akkor épp) és amikor te vagy az, elmondani ne aggódj. Amikor a színházról beszélsz, megmagyarázol egy darabot, és mögötte a szereplőket. Amikor valamiért úgy rajongsz, vagy úgy magyarázol, hogy azt igazán megértem. „És gyertek énekkaros előadásra, mert kegyetlen jó lesz”

És szeretem amikor Te mesélsz. Olyan energiával, lendülettel, hogy sosem lesz elég az idő amit kaptunk, mert még annyi mindent lehetne csinálni.  „Jaj, ne légy olyan kecses. Ez kortárs” „Nagyon szép lesz, nagyon művészi. Eszetlen jók a kosztümök, gyönyörű lesz, csak kicsit elvont, éssés annyira imádom a japánokat” Azokat az idézeteket, amik mind spanyolul vannak, lelkesen idézve, a vége elnevetve, hogy és akkor ezt mondta, hát nem nagyon vicces? És akkor én ezt válaszoltam, és megint egy spanyol idézet, spanyolul, és jaj de mennyire aranyos volt. És valóban vicces, valóban aranyos. Épp csak én nem értemJ

Szeretek fényképezni. Állvánnyal, éjszaka. Szeretném ha látnák amit látok. Meg akarom  csinálni az újságot. Mert hiszek benne. Hiszem hogy van benne logika és kreativitás, és egy hatalmas teret adna az embereknek. És nekünk. Szeretem a szakom. Az óráim, mert hihetetlenül érdekesek.

Gyakran bajban vagyok mit csináljak később, mivel foglalkozzak. Mert nagyon érdekel a kommunikáció, konfliktus, pszichológia azon része, ami a biológiához kapcsolódik, a kísérletek, fejlődés,… Az agy, az emberi gondolkodás. De a mozgás, lendület, szervezés, cégek, emberek, az emberek összehozása, valami kreatív is.

Imádom a muffint, anyu meggylekvárját. És edzeni akarok. Futni, egyre jobban és többet. Lefutni a szigetkört a lehető legkevesebb idő alatt. És még egyet. Mert szeretek utána elfáradni, érezni az izmaimban hogy megtettem, hogy fájnak mert dolgoztak, fejlődtek, és képes vagyok rá.

Szeretem megtalálni a feliratokat az utcán, emlékezni kié volt a hely amit 10 perce láttunk, szeretem megmagyarázni azokat a szavakat amik fel vannak adva nekem. Jó, és akkor hogy magyaráznád azt hogy… Szeretem ha rosszálomnál átkarolnak.

Ugrálni, amíg folyik rólunk a víz egy koncerten. Tetthelyen találkozni a többiekkel, …Utazni, és hazajönni. Hihetetlenül szeretnék utazni.

Úristen. Mennyi mindent szeretek:D

A tegnapi beszélgetés jó volt. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy tegyem fel a Lázálmot. És folytassam az írást. Igaza volt. Mostanában nem raktam fel semmit. Mert úgy éreztem nincs mit. Nem akartam naplót csinálni a blogomból. És a gondolataim meg főleg nem akartam megosztani senkivel. De kellett ez már. Hiányzott az írás. Most bent szól a zene, nekem elfogyott a kávém, és lassan lemerül a laptop. Indulok egyetemre. Valaki mostanában pumuklinak nevezett. J Ez esetben a szaggatott vonal-adta körvonalaim most felveszik narancssárga sáljukat, zöld sapkájukat, felkapják a táskájukat, és nekiindulnakJ

(És hogy ne maradjon ki a hagyma az írásból: ha majd hazajövök, közlöm, hagymát fogok enni:D)

Oh kincsem. Hiszen ez egyszerű…

Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor azért panaszkodtam, a blogom mennyire melankolikus, mennyire szomorú, pedig hiszen én nem ilyen vagyok, hiszen én jókedvű is vagyok, hiszen bennem igazán van élet. Valaki azt mondta akkor, hogy de figyelj dokikám, ez hozzá tartozik az élethez, és hozzád. És tudjuk: az ember valahogy olyankor ír, amikor szomorú, vagy gondolkodik, így nagytöbbségben az olyan gondolatok vannak gépben, amik ezekhez kapcsolódnak.

Érdekes, de ugyanaezen ember, mikor gondolkodom, és szomorú vagyok, mikor azt mondom menj, és jobb most egyedül, mert nem vagyok szórakoztató at mondja, figyelj dokikám. Egy barát nem az, aki lelép ha rosszkedved van, és visszajön ha jó. És én barát vagyok. És úgy ismersz te engem, mint aki megpattan ha bajod van? Hát nem. És nekem most van energiám. Talán téged is jobbkedvre tudlak deríteni… És az nekem olyankor nagyon jó. Mert mégsem hagy egyedül, és kibírja hogy nyaggatom, és ugyanazt elmondom 8x, és marhaságokat beszélek melankolikus hangulatal. És néha már csak attól jobb, hogy végighallgat. És mondja, nem tudok most mit mondani, de hallgat. És utána nevet, és én is, aztán mindhárman, és akkor jó. Akkor is, ha korában rossz volt. Talán a gond nem múlik el. De az embernek kell, hogy ha rosszkedvű akkor valaki meghallgassa, felvidítsa, és egy kicsit jobbkedvre derítse. Mert ez az órányi jókedv, amikor a lélek felüdül, kipiheni magát, és jobban áll a feladatokhoz. És könnyebben lekezeli a sebeket. Senki nem mondja, hogy a dolgok könnyűek. Vannak emberek, akiknek nagyon nehéz. Mindenki a saját gondjaiban merül el. De kérdem én tisztelettel, kedves, milyen alapon gondolod, hogy hagylak megbüdösödni a gondokban? Hát arra vagyok én, hogy lelépjek ha rossz kedved van, és visszatérjek élvezni amikor jó? Hát ki tanított engem ha nem te? Vagyis Ti! Ti ketten, és még Ők is, hogy el sem lehetne mondani mennyit. Most meg sem tudom fogalmazni, hogy mindenki magára vonatkoztathassa. De a világ nekem most kerek. Kiegyensúlyozottan köralakú, és nem csorbul ki sehol. Megvannak a magam félelmei. Persze hogy megvannak. És lehet, holnap megint lesz valami lekűzdhetetlen bajomJ De most energikus vagyok. És talán ez jóJ